Elena Gilbert - The warrior princess

Becenév:Eli, Elena
Születési idő és hely:1992.szept.14 Mystic Falls
Kor:18
Nem:nő
Faj:ember
Foglalkozás:tanuló
Érdeklődési kör:naplóírás, olvasás

Személyiség

Vágyai: hogy a számára fontos embereket biztonságban tudja
Félelmei: elveszíti szeretteit
Imádja: viccek, naplóírás
Utálja: hazugság, titkolózás,
Külső; mogyoró barna szemek; hosszú egyenes barna haj; átlagos magasságú; vékony,
Belső:Elena mondhatni egy makacs lány. Nem nagyon tűri, ha mások megmondják, hogy mit tegyen. Kedves, kitart a barátai mellett, bármiről is legyen szó. Akik közel állnak hozzá, azokat igyekszik megvédeni, néha több- kevesebb sikerrel, mivel már elég sok mindenkit elvesztett, azok közül akiket szeretett.

Család

Apa:(nevelő apja: Grayson Gilbert ) Vérszerinti apja:John Gilbert
Anya:(nevelő anyja. Miranda Gilbert) Vérszerinti anyja: Isobell Flemming
Testvér(ek):Jeremy Gilbert
Egyéb hozzátartozók: Damon Salvatore, Stefan Salvatore
Párkapcsolat:bonyolult

Előtörténet

1992-ben születtem Mystic Falls-ban. Szerető családban nőttem fel, mit sem sejtve, hogy szüleim örökbe fogadtak. Nagyon szerettem a szüleimet, és persze az öcsémet is Jeremyt. Meg persze ott voltak/vannak a legjobb barátaim is, Bonnie, és Caroline, akik mellett midig kitartok. Az életem akkor fordult fel teljesen, mikor autóbalesetet szenvedtem a szüleimmel. Ők meghaltak, míg én a csodával határos módon túléltem ezt az egészet. Teljesen összetörtem, és ekkor kezdtem el naplót is írni. Ebbe leírhattam minden érzésemet ami bennem volt, és ez valamilyen szintem könnyített a lelkemen. Aztán eljött az új tanév, és vissza kellett rázódnom a mindennapokba. Bevallom kicsit nehéz volt, és egy kisebb tehernek is éreztem, hogy társaságban kell lennem, de végül sikerült. Az egyetlen dolog amivel eltudtam mondani az érzéseimet az a naplóm volt. Minden fájdalmam, érzésem abban a naplóban van. Ez segített a lelkemen, hogy a veszteség ne fájjon annyira. A mai napig ez segít nekem. A naplóírás talán az egyetlen menedékem. Akkor lépett az életembe Stefan Salvatore is. Belé szerettem, de aztán kiderült valami róla! Történetesen az, hogy vámpír. Először megijedtem ettől az egésztől, és szakítottam vele, de rá kellett jönnöm, hogy mindennél jobban szeretem, és ez a vámpíros dolog nem fog semmit változtatni az érzéseimen. Elfogadtam ezt a tényt! Akkoriban ismertem Damon-t is. Stefan testvérét aki szintén vámpír. Eleinte nem szerettem, sőt irritált az közelsége, de ahogy kezdtem megismerni ez az érzés elmúlt. Mintha nem is lett volna. De ehhez azért elég sok időnek el kellett hogy teljen. Ezek után úgy telt az idő mintha csak egy perc lett volna az egész. Megtudtam, hogy Petrova-hasonmás vagyok, és az én vérem kell, hogy megtörjön a nap, és a hold átka. Katherine! Stefan, és Damon volt szerelme. Eleinte mindegyikünk úgy tudta, hogy el van zárva egy sírban, de Damon kinyitotta, és nem találta ott. Hazudott és átvágta őket, mit sem törődve velük. Önző módon saját magával törődött, habár emiatt nem is csodálkozok így visszanézve. Mindig is egy számító ribanc volt. Katherine is visszatért a városba váratlanul. A nap és a hold átka. Az első dolog ami eszembe jut erről az egy név Klaus. Amint megtudta, hogy élek Mystic Falls-ba érkezett, hogy végrehajtsa tervét, a hasonmás vérével megtörje az átkot. Az áldozás estéjén megtörte az átkot. Megölte Jenna-t, előtte vámpírrá változtatta, és végül az áldozáson kíméletlenül megölte. Nekem azon az estén meg kellett volna hogy halljak, csak hogy még mindig élek, mivel John (az igazi apám) feladta az életét, hogy én tudjak élni. Klaus nem tud róla, hogy élnék, Ő abban a hitben él, hogy feláldozott és meghaltam. Pedig nem! Élek és virulok. Ahogy telt az idő viszont úgy kezdtem egyre többet érezni Damon íránt. De persze ezt nem akarom bevallani magamnak, és most sem, hogy megcsókoltam őt mikor haldokolt. Stefan megmentette az életét, azzal, hogy Klaus szolgája lett, és így Damon megkapta a vérfarkas harapás ellenszerét, más néven Klaus vérét. Most először is az lesz a legfőbb célom, hogy Stefan-t kiszabadítsam Klaus kezei közül, hisz szeretem, és nem hagyhatom, hogy teljesen elveszítse az emberségét, habár jól tudom, hogy jó úton halad hogy ezt elveszítse.

Szerepjátékpélda:

Muszáj volt kiszellőztetnem a fejemet. Nem érdekel, hogy éjszaka van. Szükségem van egy kis levegőre különben megfulladok. Megfulladok a saját fájdalmamban. Miért, miért? Annyiszor megkérdezem ezt magamtól, de sosem kapok rá választ, maximum csak azt, hogy „ennek így kellett történnie”. De nem! Ennek nem kellett volna megtörténnie. A szüleimnek nem kellett volna ott meghalnia. Leszaladtam a lépcsőn és valósággal kivágtam magam előtt. Nem érdekelt, hogy felfog ébredni rá valaki, pedig tekintettel kellett volna lennem a ház lakóira, főleg, hogy nem csak én érzek ehhez hasonlóan. Nem! Ők nem érezhetnek úgy ahogy én. Ők nem élték azt amit én. Nem zuhantak bele a folyóba, a szüleikkel együtt, és nem kell abban a tudatban élniük, hogy neki ott meg kellett volna halnia. Pedig velem ez történt. Csodával határos módon megmenekültem. A mai napig nem tudják, hogy menekültem meg, ahogy én sem tudom. Jéghideg a víz, és sikítás. Ez a két szó ami eszembe jut elsőre arról az estéről. Alig telt egy hónap az eset óta, és minden egyes éjszaka erről álmodok. A balesetről... A saját sikításomra ébredek. A homlokom verejtékben úszik minden egyes alkalommal, és nem tudok mit tenni. Szemeim megteltek könnyekkel amit egy hatalmas nyeléssel próbáltam visszafojtani. Talán egyszer jobb lesz. Nem fogom ezt érezni. Valaki, vagy valami segítene nekem, hogy túl legyek ezen. Egy olyan aki tényleg megért, és nem csak azt mondja nekem, hogy „minden rendben lesz”. Ez nekem nem elég. Inkább akkor ne is mondjon semmit. Az lenne a legjobb, de még most is kapom a részvét nyilvánításokat. Kezdek egyre jobban elszigetelődni az emberektől. Úgy vélem ez segíteni fog abban, hogy túl tegyem ezen magam. Nincs szükségem arra, hogy megint tízen megkérdezzék, hogy jól vagyok-e, mert erre úgyis azt fogom válaszolni, hogy igen jól vagyok, pedig nem ezt gondolom. Napról-napra könnyebbnek érzem, de ezek is mérföldeknek tűnnek. Látom az alagút végét, de mégis távol van nem is kicsit. Kiszaladtam az útra és csak álltam ott. Szemeim könnyekkel teltek meg, térdeim megremegtem, de tartottam magam, mert nem engedhettem hogy ennél is jobban összezuhanjak.