Westwood Oates

Becenév: Wes
Születési idő és hely: 1992. Március 17.
Kor: 20
Nem: Férfi
Faj: Ember
Foglalkozás: Zabhegyező
Érdeklődési kör: Mármint?

Személyiség

Vágyai: Per pillanat csak egy sör.
Félelmei: Hogy nem kap sört.
Imádja: A sört.
Utálja: Ha nincsen sör.
Megjelenése: Egy sör a kezében.
Külső; Ahogy kinéz, plusz egy sörös doboz. Jó, jó, oké. Viccet félre téve, külsőmről tényleg csak annyit, hogy festett szőke vagyok, magas, vékony és furcsa ízléssel, mondjuk úgy, gyönyörű szép. És ha közelebbről nézzük? Hm, azt is meg tudjuk állapítani, a festett szőke olyan hidrogénárnyalatú, esetleg vörös, esetleg lenyírom kopaszra, és megvárom, amíg újra kinő barnán. Nem túl hosszú, és az égnek áll. Félreértés ne essék, ez a hajam.Más is szokott állni rajtam, de... hmm... kiskorúakra való tekintettel mondjuk azt, hogy az a ruhám, és hogy azt jól csinálja. Ha érted, mire gondolok. Ja, igen ruha, most ugye megkímélhetlek attól, hogy elmondom, milyen csodás csőfarmerjaim vannak, és hogy mennyire szeretem a bő pólókat és blablabla... Tényleg? Király!
Akkor ugorjunk. Tetoválás rajtam, egy... kettő... attól függ, hánynak számoljuk, hogy a melleim fölött jobbról, balról egy-egy kolibri madár díszeleg. Hm, lássuk csak, a szemeim lehetnének világosabbak is, és talán hinnem kéne a pár femininebb ismerősömnek, és tényleg ki kéne szedessem a szemöldököm, de ezek legalább annyira szükségesek, mint a további értelmetlen hülyeségek a külsőmről.
Belső: A gyomrában sok-sok sör. Ó… érzelmek érdekelnek? Jó, hát… igazából nem alkoholista. Bahh, rendben. Akkor most megpróbállak meggyőzni, hogy bármennyire is mást gondolsz rólam, én alapvetően nem vagyok, nem szeretnék akkor bunkó, seggfej, elvetemült, önző vadállat lenni, mint amilyennek gondolsz, vagy, mint amilyennek gondolom, hogy gondolsz.
Az van, hogy valamikor - nem tudom, mikor, lehet, hogy még mindig folyamatban van a dolog – teremtettem magamnak egy saját kis dimenziót. Párhuzamosan van azzal a világgal, amiben a szomszédom él, vagy a munkatársaim, vagy egészegyszerűen mindenki más, és ami a legjobb benne, hogy innen kihagyhatok minden olyan dolgot, ami idegesít, nem érdekel, vagy csak nincsen elég erőm arra, hogy foglalkozzak vele.
Ez kívülről úgy néz ki, hogy általában jól érzem magam a bőrömben, és leszarok mindenki és minden mást. Belülről pedig semmit nem csinálok, csak épp tagadom a sok hülyeséget, ami körbevesz, közben mosolygok, éneklek, rajzolok, írok és azt képzelem, hogy igen, én aztán művész vagyok. Néha pedig elgondolkodom: miért is ne lenne jogom arra, hogy művésznek hívjam magam? --- Ebbe a privát dimenzióba nem sok mindenkit engedtem be életemben. Ez valami olyasmi nekem, mintha meztelenül néznék, nem a testemet, de a lelkem. Nem ismeri se az anyám, se az apám, sőt az egész családomtól távol tartom, nem ismerik azok, akikkel évek óta jóban vagyok, és… hmm... na mindegy. Befogom, mielőtt átmegyek tini-lányba.

Család

Apa: A-a.
Anya: Anyu.
Testvér(ek): A-a.
Egyéb hozzátartozók: Na, te például biztos nem.
Párkapcsolat: Parancsolsz?

- Állunk a peronon. Te fenn a vonaton. Elköszöntünk már. Bámulunk egymásra, és ismételgetjük az elköszönő félmondatokat: írjál majd, hívlak majd… A vonat nem indul. Nem illik hazaindulni, ahogy te sem bújsz a fülkédbe, hogy lezuttyanj a helyedre. Integetésre szánt zsebkendőink tétován fityegnek a levegőben, és a vonat csak áll egyhelyben. Kezdünk reménykedni, hogy erről a pályaudvarról…
- Nem mennek vonatok. Hátha nem. Csakhogy akkor meg le kellene szállni. Elvegyülni köztetek. Élni.
- De hiszen élsz. Mi hiányzik?

Sikító csendben fuldoklott a díszletekkel behatárolt szoba.
Tom az asztallapon dobolt miközben kávét ivott egy csorba bögréből. Frank a térdén könyökölt. Feszülten figyelte az asztal közepén a telefont. Agatha egy szót sem szólt, de tekintete úgyszintén a mobilra szegeződött – gyerünk, csörrenj, csörrenj már meg! – ordította a szemeivel. Ki akarta mondani, de nem merte hangosan.
Öngyújtó kattant. Láng fellobbant. A cigarettafüst szürke csigákban szállt a plafon felé. Abban a félórában már ez az ötödik szálam lehetett.
- AZ ISTENÉRT IS, TÉNYLEG OKVETLENÜL A KEZEMRE KELL, HOGY HAMUZZ?
- Tom, az nem is a kezed volt, hanem az inged. Várj, lesöpröm rólad.
- NE ÉRJ HOZZÁM, TE…
Veszekedés kezdődik, blabla… Egyszeri színdarab, aminek biztos a vége: lemegy a függöny, és nincs már meghajlás. Színész vagyok, színész, színész… frászt! A zenekarommal kéne foglalkoznom. Mit nekem a színház? Mit nekem ez az egész?
Lassan fölállok az asztaltól. Előbb Agatha-ra nézek, majd a közönségre. Hosszú, néma másodperc. Száz meg száz értetlen szempár. Tom a bokámba rúg. Frank még mindig könyökölt. A csöndet a cipőm kopogása törte meg, ahogy a színpadon léptem. Le a közönségre. Ki az ajtón… Na erről ennyit. Én ebből most, köszönöm szépen, nem kérek.

Álmokban olvadunk el. Lassan, mint az étcsokoládé, ha tűzön melegíted. Egy keserű szirup, ez marad belőlem.
Mi hiányzik?
Hogy álmodni tudjak. Rendesen. Hogy mikor felébredek, tudjam, hogy ez, igen, ez a valóság. Vagy ez? Vagy az? Mi? Mi lehet? Mi a teljes, az igazi valóság?
Olykor vissza kell fordulni… hogy új rohamra tudjunk indulni.
Tudod, mit jelent az: point of no return? Egy pont, ahonnan nem lehet visszafordulni. Repülős szakkifejezés. Tudod, amikor a gép az üzemanyagának már több mint a felét elégette, és már nem képes visszatérni a felszállási helyére. Tehát mennie kell. Itt járnék én is? Már nem kezdhetem elölről. Megyek tovább. Körös-körül ellenség. Ők, ti, mindenki. Tehát védekezem. Ha egyik szobában nem érzem jól magam, átmegyek a másikba. A cél ott elöl, valahol a messzeségben, mögöttem pedig az, ahonnét indultam. A különbség csupán annyi, hogy az egyik egyre közelebb lesz, a másik pedig mind egyre távolabb. Van választás? Előre.
A pilótának észnél kell lennie, ne szálljon túl alacsonyra, se túl magasra, lehetőleg ne veszítsen a sebességből, de ne is növelje azt a végtelenségig. Ha a gép mindeme ésszerű megfontolások dacára mégiscsak lezuhan, a pilótában legalább legyen annyi humorérzék, hogy az utolsó pillanatában gondoljon arra, legalább megússza a boncasztalt.

- Westwood, egy percre! – kiáltott utánam Agatha. Hátrafordultam; alig két szempillantás alatt már mellettem is volt. Tiszta, kék szemekkel nézett rám.
- Hányszor kértelek már, hogy Wes-nek szólíts? – kérdeztem tőle, üdvözlés helyett is.
- Mi a franc volt ez az egész? – nézett rám. Vállat vontam, ő erre nem felelt. Cigarettára gyújtott. Átvettük egymás tempóját, tovább gyalogoltunk.
Ködös éjszakánk volt. Ilyenkor nyáron ez elég furcsa, még akkor is, ha Boston egyébként közel van az Atlanti-óceánhoz. A levegő nehéz volt, nedves, nem volt jó belélegezni. Némán haladtunk. Tudtam, hogy miket akar kiszedni belőlem. Tudta, hogy nyílván kitérnék a válasz elől. „Miért mentél el? Abba kellett hagyni a darabot, tudod? Ez a karrieredbe kerülhet, ugye?” Haha. Milyen karrier? Alig múltam húsz. Nem kell tíz év, hogy kinyírjam magam. Csakhogy megússzam a harmadik X-et.
Kis idő eltelt. Ő mosolygott. Életemben nem láttam még ilyen szép mosolyt.
Igazából, ha jobban belegondolok, rémes vele sétálgatni. Állandóan csend van. Általában ugyanazt gondoljuk a felvethető összes témáról, éppen ezért nekem elég rémes dolog Agatha-val társalogni. Mintha csak magamban beszélnék.

Pár nap múlva
Wes, valamit el akarok mondani.
Ki vele.
Itt hagyom Boston-t.
[csend]
Visszamegyek Németországba…
[csend]
A családomhoz…
[rágyújt] Nem értem. Ezt most miért mondod el?
[csend]
Hahó, Agatha, kérdeztem valamit.
Csak hát… mert… te és… én… Szóval… mi…
Megtennéd, hogy befejezed ezt az idióta habogást?
Sajnálom, csak…
[egy slukkot szív]
Szóval szeretném megmagyarázni…
A kérdésemre felelj. [újabb slukk] Miért most mondod el?
Nem értem.
Pedig igen egyszerű kérdés.
Hogy-hogy miért most?
[lassan kifújja a füstöt] Úgy miért most, hogy tegnapelőtt mondtam, hogy pár hónapra Virginiába megyek, és hogy gyere velem.
Azt mondtam, megfontolom.
És? [újabb slukk]
Mit és?
Erre jutottál? Biztos nem tegnap éjjel találtad ki ezt a hazamenősdit.
Célozni akarsz valamire? [elakad a hangja]
Célzásnak durva lenne. Te, Agatha, mióta tudod, hogy Európába mész?
Én…
Csak mert, ha erről tudsz, mondjuk, már vagy egy hete, vagy két hete, vagy jó pár hete, akkor, mikor felhozom, hogy elviszlek egy másik államba, talán akkor előjöhettél volna ezzel. Vagy mondjuk egy héttel ezelőtt. Vagy két héttel. Jó pár héttel. Face to face. Nem akarsz jönni. Haza akarsz menni.
Ennek nincs semmi értelme. [könnyeivel küszködik]
Ó, dehogy nincs! [leveri a hamut]
Te… tudtad! TE TUDTAD! Mióta? Hogyan? Honnan…?
Számít ez? [újabb slukk]
Nekem igen.
Jobb lett volna, ha egyenesen a képembe mondod. [vállat ránt]
Mit mondok a képedbe?
Hogy el akarsz hagyni.
MI?!
Virginia-ban együtt lehetnénk. Európában nem. Te pedig most mondtad, hogy Európába mész.
Westwood… ez baromság!
Parancsolsz? [újabb slukk]
Szeretlek.
[leveri a hamut]
Teljes szívemből. Mindennél jobban. Bostonban. Virginiában. És Németországban is.
[csend]
Wes… kérlek. [elakadó hang]
[csend]
[könnybe lábad a szeme]
Én nem maradok Bostonban. Te sem maradsz Bostonban. Mi a faszt akarsz akkor bármi mással? Bárhol máshol? Mit?
Szeretlek. [zokogja]
Tudod mit? Menj haza. Két utcával arrébb. Vagy egy másik kontinensre leszarom. [elnyomja a csikket]
Wes…
Mondom, tűzz innen!