Tatia C. Petrova | I never give up on you

Becenév: Tatia ( nem becéznek )
Születési idő és hely: 1200. november 6. Plovdiv, Bulgária
Kor: 18 ( + 890)
Nem: nő
Faj: vámpír
Foglalkozás: orvos

Személyiség

Megjelenése: Vidám, egészséges és fiatalos, ami nem csoda, ha azt nézzük, minek estem áldozatul néhány száz éve. Hosszú, hullámos barna fürtjeim a derekamig érnek, szemszínem pedig hasonlóan igéző, sötét. Arcom szívalakú, és egészen addig semmi különös nem volt benne - a Sors nem adományozott átlagon túlívelő szépséget - míg kettő nem lett belőlem. Majd később három.
Külső; Mi jut eszedbe, ha azt mondom, Tatia Petrova? Nos, azt hiszem, egy fehérköpenyes, copfos fiatal nő, akiről korához mérten senki nem tudná megmondani, csak rezidens-e vagy már orvosként dolgozik a chicagoi St. Bazil kórházban. Nos, meg kell mondanom, megértelek. Sokan még mindig tizennyolc évesnek néznek, pedig az igazolványom szerint elmúltam huszonhárom. Sokkal. Na persze, vámpíréveim számát nem kötöm senki orrára.
Sötétbarna hajam kontrasztban áll hófehér, kemény bőrömmel, és hasonlóan barna szemeim pedig csak mélyítik amúgy sem felszínesen csillogó tekintetemet. Ajkaim halványak, így kénytelen vagyok rúzst vagy pirosítót használni, hogy engem ne utaljanak be vérszegénységgel terápiás kezelésre. Alkatom törékeny, és nem is vagyok éppen magam, viszont ezt kedvem szerint szabályozom magassarkú cipőkkel,. mivel az öltözködésemre mindig odafigyelek, minden körülmények közt nőiesen válogatom össze a szerelésemet. Nem szeretem a slampos ruhákat, flanelingeket, tréningeket - a hajamat is csak a munkában fogom össze, vagy pedig hivatalos eseményeken. Szeretem a külsőmet, elégedett vagyok magammal, és örülök, amiért mások is látják rajtam ezt.
Még akkor is, ha nem csupán a tükörben látom viszont önmagam...

Belső: Hogy megértsd, ki is vagyok jobb lesz, ha előbb a pályaválasztásomról mesélek. Ami a munkámat illeti, szeretek segíteni másokon, és mivel vámpír vagyok ez sokkal egyszerűbben megy, ha a saját véremet használom. Ráadásul így sokkal könnyebben jutok vérhez is, ha épp arra van szükségem. Bátor, vakmerő lépés volt évszázadok után, gyakorlat nélkül a gyógyászatban elmerülni, mára mégis megbecsült kincse lettem a kórháznak, ahol dolgozom. Ez a lépés azt hiszem, jellemez. Nem sűrűn tervezek előre, gyakran csak úgy elpuffan mellettem valami. Elég spontán alkat vagyok, az új helyzetekkel könnyen bírkózok meg, ezzel együtt mégis tele vagyok előítélettel, hajlamos vagyok első látásra ítélni, és ezt később gyakran megbánom, mivel makacsságom tovább fokozza a bajt.
Alapjáraton kedves, türelmes teremtés vagyok, aki segít, ahol és amiben tud. Viszont ha kihoznak a sodromból nagyon hamar átesem a műtőasztal túl oldalára. Hevesen reagálok, török-zúzok. A betegeim ezt az oldalamat nem ismerik, mivel velük általában türtőztetem magam. Utálom, ha valaki a kezeim közt hal meg... akit még csak nem is én küldtem a másvilágra.
Ennek ellenére nem vagyok holmi naiv, elsöpörhető kislány, aki halandóként voltam. Tudom, mik a korlátaim, tudom, mik a jogaim és a kötelességeim. Nem hagyom, hogy eltiporjanak. Többé senkinek nem hagyom.

Család

Apa: Zacharias Petrova | Édesapám. Elhunyt nem sokkal a születésem után, így anyámmal és az öcsémmel, Dimitrivvel maradtunk. Apáról nincsenek emlékeim,e gy arc volt a sok közül, semmi több.
Anya: Marcia Petrova | Édesanyámnak kölcsönösen nyújtottunk támaszt apa halála után, mivel Dimitriv még nagyon fiatal volt a tragédia idején. Édesanyámat nagyon szerettem, viszont mikor férjhez mentem Alexanderhez, minden kapcsolat megszakadt köztünk, mivel ő nem nézte jó szemmel a háttérben folyó üzelmeket köztem és a Mikaelson testvérpár között, aminek végül a lányom itta meg a levét.
Testvér(ek): Dimitriv Petrova | Az öcsém, aki abban az időben halt meg, mikor férjhez mentem Alexanderhez. Elvitte őt egy szőrös, girhes szörnyeteg és sosem hozta haza... Dim ekkor csupán hat éves volt. Még gyerek. Napokig zokogtam, de minden könnyem kevésnek bizonyult.
Egyéb hozzátartozók:
Alexander Vidov | A férjem volt. Érdekházasság volt a miénk, amit még apáink rendeltek el, de a frigyünk nem tartott sokáig. Mikor besúgók segítségével lefülelte kapcsolatom Niklaus és Elijah Mikaelsonnal, Alexander éktelen haragra gerjedt... még aznap éjszaka megölt volna, ha Esther nem teszi meg gyorsabban. Micsoda szerencse, igaz?

Marcia Petrova | A lányom, és egyben az egyetlen dolog, amit Alexander valaha is adott nekem. Marciát az édesanyámról neveztem el, aki sosem látta személyesen. Számomra ő volt a legdrágább,s szemlátomást túlélte a halálomat, mivel manapság három hasonmással büszkélkedhet a világ.

Niklaus & Elijah Mikaelson | Szerettem. Mindkettejüket. Mindkettejüket másként. Végül az általam támasztott versengés a sírba taszított mindünket, de nem adtam fel a reményt, hogy egy nap újra láthatom őket... nem is, mivel az örök életemet Elijah Esther tervében játszott szerepének köszönhetem.

Katerina & Elena | Akik az én arcomat viselik. Kell ennél több magyarázat?

Párkapcsolat: meglehetősen bonyolult

Előtörténet

Elvesztettük.

Idegesen túrok a hajamba, ujjaim a barna tincsek közé szántanak, a hajgumi pedig megadja magát, dermedt némaságát vesztve halk csattanással kettészakad. A padlón köt ki, míg én az íróasztalhoz állított székbe rogyok, és a kezembe temetem az arcom. Nem lehetek gyenge, hiszen a természetemtől idegen ez a satnya kis meghajlás az élet,a sors előtt, most mégis...
A tekintetem vadul, űzötten kavarog, ahogy a falitükörben megpillantom Tatia Petrova halottsápadt, rémisztő arcát. Ez a nő nem én vagyok. Ez a sápadt, fonnyadt csonk, aki mindahányszor megremeg szívében, mikor elveszít valakit a műtőasztalon. Mikor a defibrillátor halkan, nyöszörögve cuppan az apró, vékony mellkasra. A kisfiú csak hat éves volt... Davidnek hívták... és csak hat éves volt, a vérhabos francba!
Miért ilyen igazságtalan az élet?!

Megrázom a fejem.
De nem tudom eltüntetni a baljós gondolatokat. A kisfiú olyan volt, mint az én öcsém... mintha őt láttam volna viszont. A hatalmas, zöld szemei, napbarnított bőre, sötét-sűrű haja, érdeklődő tekintete... olyan volt!
A kezem remeg, s idegesen hajtom rá a fejem, miközben az ajtó mögöttem halkan kinyílik.
- Az istenért, Jessica, mondtam, hagyj békén! - a hangom erősen, keményen csattan, s ahogy az ujjaimat ráncot se látott arcbőrömre tapasztom, megérzem az első könnyeket. Mi a fene?! Nem szabad sírnom. ez csak egy kisfiú volt. én pedig vámpír vagyok. Nem si akármilyen vámpír. Nap, mint nap kibírom a kórház véraromától terhes levegőjét anélkül, hogy önhibámból leleplezném magam. Nem, erős vagyok. Nagyon erős.
És határozott. Határozottan elegem van ebből az egészből. Miért hal meg valaki a kezeim közt, amikor az életéért küzdök? Vámpír vagyok. Meg kéne tudnom menteni. Mégsem megy.

Hallom, ahogy egy másik szék csikordul mellettem, és legszívesebben felpattanva messzire szaladnék, de Jessica már a vállamra is teszi a kezét. Mint aki érti. Mint aki nagyon érti. És igen... őszintén szólva tudom, hogy érti. Jessica boszorkány. A la Faye ág utolsó leszármazottja, az egyetlen hozzám hasonló a kórházban. És - bár nagyon ellenkezem ezt beismerni - a legjobb barátnőm. Tudja, mi vagyok és mégis ilyen gyöngéden érinti meg a vállamat... ez a lány egészen biztosan híján van minden egészséges félelemnek. Nagyot sóhajtva pillantok fel rá. Az arcán épp az a merő kifejezés csillog, mint az én szemeimben.

- Menj el. - tanácsolja végül halkan, mire az én torkomból megsemmisült nevetés szökik fel, sértve Jessica dobhártyáját.
- Ugyan hova mehetnék? Itt van az otthonom, Chicagoban. Itta a lakásom, itt az életem, és...
- Eric szerint a város, amit kerestél hónapokkal ezelőtt - Mystic Falls - az ősi vámpírok célpontjává vált. Legalábbis ezt mondta, mikor egy hete beszéltünk. Tudod, ő is része a totemoszlopnak, mégha elég alul is van...
Jessica tovább beszél, bennem pedig megfagy minden vér, még a könnyeim is elapadnak. Klaus. Elijah.
- Mit mondott Eric? - kapok azonnal, mohón a szavain, felpattanva. Kétség sem fér hozzá, indulnom kell.
- Látták Niklaus Mikaelsont a városban, évszázadok múltán először.
Ennél több nem is kell.
- Köszönöm, Jessica! - suttogom hálásan, majd a köpenyemet a szék háttámlájára dobva, szinte futva távozok. Tehát Mystic Fallsban van, amit keresek...