Város utcái

Áhh, ez a sok hosszú hónap... Annyira unalmasan teltek az utóbbi heteim – és azt hiszem állíthatom, hogy hónapjaim – ,hogy már hiányzott a Mystic Fallsi levegő. Igen, tényleg, de ezt nyilván nem kell mindenkinek tudnia. Akik ismernek, azoknak nem is kell elmeséljem, hogy mi is történt, mert tudják, hogy ha én valamit a fejembe veszek, vagy ha nagyon szeretnék valamit, azt meg is valósítom. Ez jelen esetben is így történt, végre visszatértem Mystic Fallsba, drága kisvároskámba, ami egyébként nem is érdekelne, ha nem élnének ott bizonyos személyek. És azokhoz a bizonyos személyek közé nem tartozik Klaus. Amióta megjött, egyfolytában kerülgetni próbálom, kisebb-nagyobb sikerrel, de eldöntöttem: Ha visszatérek, nem fogok tőle félni. Semmi értelme elhitetni vele, hogy félek tőle. Még ha nem is így van...
- Végre! – sóhajtottam egy kevés örömmel a hangomban, hisz’ mégiscsak ideértem egy hosszú út után. Lehet, hogy tényleg repülővel kelett volna jöjjek, de mindegy is... Fő, hogy itt vagyok. Nem agyaltam sokat azon, hogy mi lesz az első lépés, gondolkodás nélkül sétáltam végig az utcán, anélkül, hogy azon paráztam volna, hogy „Jajj, nehogy meglásson valaki, és Elenának higgyen.”. Ebben végülis jó voltam, nem egyszer adtam ki magam Elenának. El lehet hinni, egyáltalán nem nehéz, egy ilyen egyhangú , szerény ember bőrébe bújni...
Hogy is fejezzem ki magam... Nem következett be, amire számítottam, de elsétált előttem valaki: egy Elena. Észrevétlenül surrantam el a háta mögött, ő erről mit sem sejtve. Gondoltam én... Ennyire kizökkentem volna a tempóból? Már lopakodni sem tudok? A lány hirtelen hátrafordult, s megszólalt. Egy ideig csak játszadoztam vele, majd a háta mögé álltam.
- Ott nincs. Csak itt... – szólaltam meg, mire Elena ijedten fordult meg – Tudom, hogy nem pont rám számítottál, de nem kell ekkora extázisba esni. – mondtam gúnyosan.
Lehet, hogy az egyik Salvatorét várta, hisz’ jelenleg ők az ő kis megmentői, vagy mik, akik a kegyeiért versengenek. Ezt az alkalmat természetesen nem hagyhattam ki, felhoztam a témát.
- Csak nem Damont várod? – kérdeztem, majd egy pillanatra megálltam gondolkodni – Vagy most éppen Stefanos korszakod van? Tudod, még én sem tudlak követni és bármennyire is nem szeretném, azt kell, hogy mondjam: tanulsz... – vigyorogtam elégedetten, mint aki jól végezte dolgát. Végülis megtettem, amit kellett: kicsit elgondolkodtattam a lánykát.