Bárpult, bárszékek

Az éjszaka ugyanolyan hosszú volt, mint általában, nekem mégis rövidebbnek tűnt. Hogy a hosszú utazás tette ezt? Nos, nem tudom, de a lényeg, hogy nagy nehezen fel tudtam kelni. Az első dolgom – persze csak miután elrendeztem magam – az volt, hogy keressek egy helyet, ahol lakni fogok. Csak nem élhetek végig egy motelban, amíg itt vagyok Mystic Fallsban... Vámpír létemre, ezesetben könnyű dolgom van: kiválasztok egy jó albérletet, megigézem a tulajdonost, és woala... oda is költözhetek, természetesen ingyen. Milyen jó dolog is a vámpírság... Ezt a műveletet nem csak kigondoltam, hanem meg is valósítottam. Szerencsére találtam egy tökéletes albérletet. Stílusos, nagy, jó környéken van, és... és olcsó is. Már akinek...
Becuccoltam az újdonsült lakásomba, és ünneplésképpen a Mystic Grill felé vettem az irányt. Csak remélni tudtam, hogy nem futok össze valakivel, aki gyönyörűen elronthatja a napomat. A tervem ezesetben csak annyi volt, hogy esetleg felveszem valaki más identitását. Például az Elenáét... Hacsak nem pont ő lesz a nap elrontója.
Akármennyire is szerettem volna feltűnésmentesen belépni a Grillbe – bár amúgy is feltűnést akartam kelteni – ,a magassarkúm nem igazán engedte. Minden lépésemnél ritmusra kopogtatta meg a talajt, az a lépés akár lágy, akár erőteljes volt. Ez a Grill bejárata előtt, sem a Grillben nem volt kivétel. A bár ajtajában visszaköszönt a tükörképem, annyira gondosan volt megtisztítva, s én mit tehettem volna mást, ha már ott állt előttem egy „tükör”, leellenőriztem a sminkem, és megigazítottam a hajam. Benyitottam a kávézóba és megállás nélkül a pultig sétáltam. Lehuppantam az egyik bárszékre, majd a pincér, Matt felé fordultam.
- Egy whisky lesz. – néztem bájosan a fiú szemébe.
- De Elena... semmi értelme az italba fojtsd a bánatod! – szólt vissza, és szavaiból ítélve máris összekevert a kis hasonmásommal. Kezdem már unni ezeket a folyamatokat, de ha nekem ital kell, csak akkor ad, ha megmondom neki, ki vagyok.
- Fogd be Matt, Katherine vagyok! – szóltam rá erőteljesen, ő pedig ijedten állt előttem, végül kipréselt magából pár szót.
- Bocsánat, de ilyesfajta vendégeket nem áll jogomban kiszolgálni.
- Fogadunk, hogy kiszolgálsz? – néztem rá vigyorogva, felvont szemöldökkel, mintha készülnék valamire. Ez a nézés az embereknél mindig bejön, nem is kellett sokat várjak, Matt hozta is a rendelt whiskymet...

Sosem jártam Mystic Fallsban. Elijah még az átalakulásom után figyelmeztetett, hogy Klaus megtudná, ha odamegyek, és eljönne értem. Fogalmam sincs, miért hallgattam magamról idáig. Talán féltem. Igen, azt hiszem, ez lesz a magyarázat. Egész életemben, minden nap attól rettegtem, mi lesz, ha Klaus megneszeli, hol vagyok. Ha nem nyugszik, míg be nem végezi, amit az anyja elkezdett. Talán nincs okom félni tőle, hiszen szerettem - de abban korán sem vagyok biztos, ő is szeret-e. A múltamból, az emberi életemből, halandó éveimből minden olyan törékenynek tűnik... ami, valljuk be, nem ideális állapot, mikor egy új helyen készülők bemutatkozni.
Némi hátránnyal indulok, mivel nem én vagyok az első Petrova a város határain belül, így számítanom kell némi előítéletre mások részéről. A másik kettőt, Katerinát és Elenát nem ismerem, csupán hallottam róluk némi mende-mondát. Pletykákat, szóbeszédeket.

A Katerináról festett kép hamarabb jutott el hozzám Jessica szócsövén keresztül. Azt beszélik, önző és kiszámíthatatlan teremtés, aki jobb szereti a maga malmára hajtani a vizet, minthogy másoknak kedvezzen előbb. Jessicának hála foghíjasan tudomást szereztem egy testvérpárról is, akikhez mindketten oly nagyon kötődnek.
Elenáról kevesebbet tudok. Ember. Halandó, tehát vér csörgedezik az ereiben - hármunk közül egyedülállóan. ráadásul ezt meglepően hosszú ideig meg is őrizte, mivel az ő korában én már halott voltam - aztán vámpír, természetesen, Katerina pedig mindannyiunknál előbb alakult át. Tizenhét évesen.
Bár még ezzel együtt is idősebb vagyok nála, tehát nem félek különösebben a találkozástól. túl vagyok már a ponton, mikor a körülmények magukkal sodorhattak. Az a Tatia elment.

Az élet egyetlen nyüzsgő forrásként buzog fel a város szívében, és nem kell sokáig keresnem, hogy tudjam, honnan árad. A kis térkép, amit annál az útmenti árusnál vásároltam, tökéletesen fedezi minden szükségletemet, ami a város alaprajzát és fontosabb helyszíneit illeti, és hatalmas piros pöttyként még egy Grill feliratú négyzet is felbukkan a főutca rajzán.
Csak lepakolom a legszükségesebbeket a külvárosban álló albérletben, amit Mrs. Rosenberg, egy kedves, idős hölgy tartott fenn - nem számomra ugyan, de ráfizettem az előző bérlőre, szóval... - és már indulok is. Felfedezem magamnak a várost.

A kocsim halkan dübörögve áll meg a grill előtt, aminek téglából kirakott, zajtó hangos épülete minden arra járót azonnal bevonz. Megigazítom a napszemüvegem, majd magabiztosan szállok ki, és lépek be. Odabent rengetegen vannak, rám senki nem fordít különösebb figyelmet. egy-két ember súg össze csupán a sarokban, bár bizonyára azt hiszik, valamelyik hasonmásom vagyok. Biztos léptekkel a pulthoz megyek, majd a napszemüveget levéve a szőke fiúra mosolygok a túloldalon.
- Helló - a nevét nem tudom, de úgy látszik, a mosolyom meggyőzi, barát vagyok nem ellenség, ezért áthajol a pult fölött és egy poharat törölgetve, bensőséges pillantást vet rám, mintha titkokat csereberélnénk.
- Elena, ne nézz balra... itt van Katherine.
Természetesen nem állhatom meg, pillantásom azonnal a mondott irányba siklik és hopp! Igen, ott ül, szakasztott úgy, mint én. Megdöbbentő. Teljesen elképesztő. Még akkor is, ha számítottam rá, hiszen hasonmások vagyunk...
Másodperc törtrésze alatt rakom össze magamban az egyenletet. Ha ő ott Katerina, akkor a fiatal pincérfiú egyértelműen Elenának néz engem - mit tudok Elenáról? Bájos kis emberi teremtés, akiben volt erő megküzdeni a természetfelettivel. Nos, lássuk Katerina élvezi-e ha megkóstoltatják vele saját főztjét.
- Egy pillanatra bocsáss meg... - nézek a szőke fiúra, majd Katerina mellé sétálok, és dühös arccal megtámaszkodom mellette, a pulton.
- Mit keresel itt, Katherine? - kérdem bevezetés nélkül, mintha ismerném. Mintha Elena volnék.
Hát, ez bravúros hecc lesz!

Miközben az italomat iszogattam, sokszor nyílt és csukódott a Grill ajtaja, de egyik vendégre sem fektettem nagy figyelmet. Néhányan köszöntek is, valószínűleg azt hitték, hogy a kis Elenácska vagyok, de én csak az identitásomat takarni próbálva mosolyogtam nekik vissza. Biztos nem jöttek rá semmire, végülis tök ugyanúgy nézek ki. Na jó, kivéve, hogy a kezemben egy pohár volt, teli whiskyvel. De lehet, hogy víznek hitték... Kezdett unalmassá válni, hogy csak ülök, iszogatok és nézem a ki - be járkáló tömeget. Hiányzott az izgalom, a kaland. Lehet, hogy mégis rossz helyre jöttem, ha ezeket keresem. Nem volt több egy pillanatnál, amikor azt gondoltam, hogy „Na mostmár csak lesz valami.”, mert a Grill ajtaján Elena Gilbert tette be a lábát. Egy napszemüveg volt rajta, amiben – bevallom őszintén – még sohasem láttam. Ki tudja miről maradtam le... A lány biztos léptekkel sétált a pult felé, lazán levette a napszemüveget, majd Matt-hez szólt. Én csak nyugodtan, az egyik bárszéken ülve, félszemmel figyeltem őket. Meg hallgattam is, bár nem zajlott le köztük semmilyen fontos beszélgetés, aminek még hasznát vehetném. Ez van, nem lehet mindig jókor, jó helyen lenni... Egyszer csak Elena felém fordult, s dühös arckifejezéssel rámförmedt, hogy „Mégis mit keresek itt?”. Mégis mi joga van neki ahhoz, hogy megmondja, hogy eljöhetek-e a Grillbe kikapcsolódni egy kicsit, vagy nem. Ezt én sem hagyhattam szó nélkül, persze hogy válaszoltam neki, viszonzásul, nem túl kedvesen.
- Hát, biztos nem téged, meg amúgy kedvem sincs veled ücsörögni. – kezdtem, majd hogy ne legyen már annyira jó kedve, találgatni kezdtem – De miért vagy ilyen dühös? – kérdeztem aggódást szimulálva – Megharapta egy vérfarkas az egyik Salvatore fivért és Klaus nem hajlandó egy kis vért adni, gyógykezelésként? Te jó ég! Nehogy azt mondd, hogy ellenállt a két szép kis szemednek... Ennyire béna lennél? De várj, mit bonyolítom túl a dolgokat? Lehet, hogy nem is ez a baj... – kezdtem fölöslegesen fecsegni – Hmm, vajon mi lehet más a probléma, mert tudom, hogy téged csak a két hódolód érdekel...? Tudom már! Az hogy én itt vagyok, és nem hagylak szóhoz jutni. – vált a hangom rögtön egyhangúvá, mintha nem is érdekelne ez az egész. De minek tagadjam? Nem is érdekelt... – De vigyázz, mert a sok homlokráncolás, igazi ráncokat okoz. És tudod, te emberből vagy... – próbáltam finoman arra célozgatni, hogy bármikor kinyírhatom – Egyébként furcsa, hogy hirtelen már nem is félsz attól, hogy valaki meglátja, hogy kettő van belőled. Akarom mondani belőlem... – vigyorogtam, látva, hogy a lányt kicsit megviseli a dolog.